46
Az adományozás
Colbert előrejött a függöny mögül.
- Hallotta? - kérdezte Mazarin.
- Sajnos, hallottam, monsignore.
- Igaza van a theatinusnak? Egész vagyonom bitorolt pénz?
- A theatinus nem szakértő pénzügyi kérdésekben, monsignore - felelte Colbert hidegen. - Hanem azért meglehet, hogy a theatinus teológiai elvei szerint eminenciádnak sem volt mindenben igaza. Az ember mindig rájön a hibáira... mielőtt meghal.
- Az a legnagyobb hiba, hogy meghalunk, Colbert.
- Ez igaz, monsignore. Különben kivel szemben elkövetett hibákat vetett a szemére a theatinus? A királlyal szemben.
Mazarin vállat vont.
- Mintha nem én mentettem volna meg az államot és a pénzügyeit!
- Ez vitathatatlanul igaz.
- Ugye, igazam van? Akkor hát törvényesen járt nekem a keresetem, akármit beszél is a gyóntatóm.
- Kétségtelen.
- És ínséges családom részére megtarthatom vagyonom jórészét... sőt az egészet!
- Nem látom be, miért ne?
- Bizonyos voltam benne, hogy ha magához fordulok, okos tanácsot fog nekem adni, Colbert - mondta Mazarin egészen felvidulva.
Colbert tudálékos képet vágott.
- Monsignore - szólt közbe -, azért mindenesetre jó volna tudni, hogy az, amit a theatinus mondott, nem valami kelepce-e?
- Kelepce?... Ugyan miért? A theatinus becsületes ember.
- Azt hitte, hogy eminenciád már a sír szélén van, és ezért akar gyónni... Hiszen hallottam, hogy amikor a theatinus azt mondta eminenciádnak: “Válassza külön azt, amit a király adott, attól, amit eminenciád adott saját magának...” Emlékezzék csak vissza eminenciád, nem mondott-e a theatinus ilyesmit. Ez theatinus okoskodás.
- Lehet, hogy mondta.
- Ebben az esetben úgy látom, monsignore, hogy a theatinus kötelességévé tette eminenciádnak...
- A pénz visszafizetését? - kiáltotta Mazarin egészen felhevülten.
- Hát, nem mondom...
- Visszafizessem az egészet? Hova gondol?... Szakasztott úgy beszél, mint a gyóntatóm.
- Visszafizetni egy részét, vagyis megadni a királynak az ő részét, csakhogy ez veszéllyel is járhat. Eminenciád sokkal ügyesebb politikus, semhogy ne tudná, hogy e pillanatban a király pénztárában nincs több százötvenezer franknál.
- Az nem az én dolgom - mondta Mazarin diadalmasan -, az Fouquet főkincstárnok dolga. Fouquet-nak adtam át az utóbbi hónapokban minden számlát ellenőrzés végett.
Fouquet neve hallatára Colbert összeszorította az ajkát.
- Őfelségének - mondta fogai közt - csak annyi pénze van, amennyit Fouquet összeszed; eminenciád pénze finom csemege volna neki.
- Elvégre nem én vagyok a király pénzügyi főintendánsa... nekem megvan a magam külön pénztára... Szívesen járulok hozzá a király megsegítéséhez: ráhagyok a királyra némi pénzt... de nem játszhatom ki a családomat...
- Ha vagyona egy részét hagyja a királyra, azzal magát szégyenbe hozná, a királyt pedig megsértené eminenciád. Az ilyen hagyaték bevallása annak, hogy kétségei támadtak vagyonának törvényes eredetét illetően.
- Colbert úr!...
- Azt hittem, eminenciád megtisztel vele, hogy tanácsomat kéri.
- Ez igaz, de maga nem ismeri a kérdés legfőbb részleteit.
- Mindent tudok, monsignore. Tíz éve minden számoszlopot átnézek, amit Franciaországban összeadnak, és ha nagy fáradsággal vertem is a fejembe, most olyan pontosan ismerem őket, hogy a takarékos Letellier kiadásaitól kezdve egészen a pazar Fouquet bőkezű titkos ajándékáig beszámolhatok az utolsó fillérig minden pénzről, amit Marseille-től Cherbourg-ig elköltenek.
- Azt szeretné tehát, hogy minden pénzemet beleszórjam a király pénztárába - kiáltott fel gúnyosan Mazarin, s a köszvény ismét több fájdalmas sóhajtásra késztette. - Elhiszem, hogy a király nem tenne nekem szemrehányást, de jól kinevetne, míg a millióimat falja, és igaza volna!
- Eminenciád nem értett meg engem. A világért sem gondoltam úgy, hogy a király költse el eminenciád pénzét.
- De hiszen világosan megmondta, mikor azt tanácsolta, hogy adjam neki!
- Ó - felelte Colbert -, eminenciádat annyira előveszi fájdalmas betegsége, hogy teljesen szeme elől téveszti XIV. Lajos őfelsége jellemét.
- Hogy érti ezt?
- Azt hiszem, ha szabad őszintén nyilatkoznom, a király jelleme olyan, amilyennek eminenciád az előbb saját jellemét gyónta meg a theatinus előtt.
- Ha szabad?... Vagyis?
- Kevély jellem. Bocsánat, monsignore, büszkeséget akartam mondani. A királyok nem kevélyek: a kevélység emberi fogyatékosság.
- Igaza van, a király kevély. Hát aztán?
- Hát, ha nem tévedek, monsignore, eminenciád jól tenné, ha minden vagyonát odaajándékozná a királynak, mégpedig azonnal.
- De hát miért? - kérdezte Mazarin ingerülten.
- Mert a király úgysem fogadná el.
- Miért nem? Fiatalember, nincs pénze, és betegesen nagyravágyó!
- Úgy van.
- És aki halálomat kívánja.
- De monsignore!
- Hogy örökölhessen utánam... igen, a halálomat kívánja, Colbert. Milyen szörnyen ostoba is vagyok! Eléje fogok vágni!
- Úgy van. Ha eminenciád megfelelő formában teszi meg ajándékozását, a király vissza fogja utasítani.
- Ugyan! Ugyan!
- Ez biztos. Egy fiatal ember, aki még életében semmit sem tett, és ég a vágytól, hogy hírnévre tegyen szert, hogy egyedül uralkodhasson, nem fogad el semmi kész dolgot: ő maga akar építeni. Ez a király nem éri be majd azzal a Palais-Royallal, amelyet Richelieu hagyott rá, sem a Mazarin palotával, amelyet eminenciád építtetett, sem a Louvre-ral, amelyben ősei laktak, sem a saint-germaini kastéllyal, ahol született. Megjósolom, hogy mindezt meg fogja vetni, mert nem ő csinálta.
- És jótáll érte, hogy ha a királynak adom a negyven milliómat...
- Ha megfelelő szavakkal adományozza, jótállok érte, hogy visszautasítja.
- Miféle szavakat ajánl?
- Megírom, ha eminenciád tollba mondja nekem.
- De micsoda előnyöm lenne belőle?
- Óriási előnye. Többet senki se vádolhatná eminenciádat átkos fösvénységgel, amit a pamfletírók hánytorgattak fel századunk legragyogóbb szellemének.
- Igazad van, Colbert, igazad van. Keresd fel nevemben a királyt, és vidd el neki végrendeletemet.
- Adománylevelét, eminenciás uram.
- De ha mégis elfogadja? Ha elfogadja?
- Akkor még mindig marad eminenciád családjának tizenhárom millió, és ez is elég csinos összeg.
- De akkor te árulónak vagy bolondnak bizonyulnál.
- Pedig egyik sem vagyok, monsignore... Úgy látom, eminenciád nagyon fél, hogy a király elfogadja a donációt... Ó, inkább attól féljen, hogy nem fogja elfogadni.
- Ha nem fogadja el, akkor neki adom a többi tizenhárom milliómat... ez az... így lesz... De már megint itt a fájdalom... Elgyengülök... Nagyon beteg vagyok... Közeledik a halálom órája.
Colbert megremegett.
A bíboros csakugyan nagyon rosszul volt: kövér cseppekben folyt róla a veríték, és ez az ijesztőn sápadt arc, amelyen verejtékcseppek futottak végig, a legedzettebb orvost is meghatotta volna. Colbert is nagyon meg lehetett indulva, mert kiment a szobából, beküldte Bernouint a haldokló mellé, és kivonult a folyosóra.
Itt fel-alá járva, arcán azzal a töprengő kifejezéssel, amely csaknem megnemesítette közönséges fejét, csapott vállát, előrehajló nyakát, míg félig nyitott ajkai közül össze nem függő gondolatok foszlányai törtek elő, Colbert arra a lépésre bátorította magát, amelyet meg akart kísérelni, és csak egy fal választotta el mesterétől, akit aközben, tőle tíz lépésnyire, megleptek a fájdalmak, kínjában rettenetesen kiáltozott, és nem gondolt többé sem földi kincsekre, sem paradicsomi gyönyörűségekre, hanem sokkal inkább a pokol minden kínjára. És mialatt a forró borogatások, a fájdalomcsillapító- és érzéstelenítőszerek, valamint a sürgősen visszahívott Guénaud egyre fokozódó tevékenységet fejtettek ki, Colbert két keze közé fogta hatalmas fejét, mintegy visszafojtva az agyában lázasan fogamzó terveket, s azon tanakodott, hogy mi legyen az ajándékozóokmányban, amelyet Mazarinnal alá fog íratni a legelső nyugalmasabb órában, amint a szenvedések kissé csillapodnak. Úgy látszott, hogy a bíboros fájdalmas kiáltásai és a múlt nagy alakjának haldoklása körül való előkészületek serkentőleg hatottak a sűrű szemöldökű gondolkodó lángelméjére, s hódolatával már az új, átalakult társadalom felkelő napja felé fordult.
Colbert csak akkor tért vissza Mazarin mellé, mikor a bíboros visszanyerte eszméletét, akkor aztán rábeszélte, hogy a következő ajándékozóokmányt mondja tollba:
Mielőtt megjelennék Isten, az emberek legfőbb ura előtt, arra kérem a királyt, aki az én földi uram volt, hogy fogadja vissza azokat a földi javakat, melyeket jóságában nekem adományozott, és családom is boldog lesz, hogy oly felséges kezekbe jutnak. Vagyonom részletes kimutatása elkészült, s átadandó őfelsége első kérésére, vagy pedig alulírt legalázatosabb szolgájának utolsó sóhaja után adandó át.
Jules de Mazarin bíboros
A bíboros sóhajtott, és aláírta, Colbert lepecsételte a csomagot, és azonnal vitte a Louvre-ba, ahová a király épp hazatért. Ezután hazament a lakására, vígan dörzsölve a kezét, mint a munkás, aki jól használta fel napját.